Szigliget és közvetlen környékének története a kőrézkor /i.e. 2500-2000/ idejébe nyúlik vissza. A Várhegy északi oldalán, a Ciframajor közelében a múlt század végén egy kőbalta formáját utánzó nyéllyuk nélküli rézbaltát talált Darnay Kálmán, a vidék lelkes kutatója. A környék ősi időtől való lakottságát megerősítették a század elején Szigligeten talált leletek. Egyik alkalommal két kővésőt és egy kőbalta furatából kiesett kőmagot találtak, máskor pedig két rézből készült sodronytekercsekre akadtak. A Balaton öblei között szigetként meghúzódó terület bőséges élelmet és megfelelő védelmet nyújtott az itt megtelepedett embereknek. Az élet éppen ezen okok miatt talán töretlenül folyt itt hosszú időn át. A bronzkor emlékei már nagyobb számban ismeretesek, ugyancsak a Ciframajor környékéről, ahol több urnát találtak hamuval, csontmaradványokkal és bronztárgyakkal, melyek a bronzkorban szokásos hamvasztásos temetkezés emlékei. A szigligeti kincsleletet Darnay Kálmán találta még a múlt század végén. Egy kőhalom alá rejtett edényben ékszerek, tűk, karperecek és bronzrögök voltak, összesen 63 darab. A tárgyak fejlett kézművességet bizonyítanak.A bronzkori lakosságot a nyugatról jött kelták igázták le, akik egyik központjukat a Tapolcai-medencében alakítottak ki, minden bizonnyal azért, mert az őslakosság nagyobb telepeit, földvárait találták ezen a területen. A szigligeti csontvázas kelta sírokból, jól korongolt edényekkel együtt lándzsahegyek és egyéb vastárgyak is előkerültek. Ezek közül különös formája miatt kiemelkedik egy vas lándzsahegy, melynek közepe táján, a csúcsra merőlegesen, egy kígyófejben végződő nyúlvány van.

A következő hódítók a rómaiak voltak, akik i.e. 9-re kiterjesztették a birodalom határait a Duna vonaláig, hatalmuk alá vonva az itt élő kelta lakosságot. A rómaiak a Dunántúl katonai megszállása után hamarosan kiépítették kitűnő úthálózatokat. Az egyik római út a Zala völgye felől, Fenékpusztán, Keszthelyen, Tapolcán keresztül vezetett – Szigligetet megközelítve – Aquincumba. Ennek a római útnak egyik kisebb ága vezethetett – valószínűleg a mai tapolcai út vonalának megfelelően – a szigligeti római telephez, melynek nyomai az Antalhegy déli lejtőjén, az Avasi -templom és a szigligeti malom közti területen mutatkoznak. Szőlőforgatás közben már több római sírt, kőkoporsót, edényeket, ékszereket, gazdasági eszközöket és római pénzeket találtak Szigligetnek ezen részén. Ezek a leletek ugyan nem határozzák meg pontosan azt, hogy a rómaiak mikor telepedtek meg Szigligeten, de a római kultúra, életmód i.sz. 300-350. évek közti meghonosodását kétségtelenül bizonyítják. Az Antalhegy déli lejtőjén 1948-ban két római sírban talált tárgyak, 68 darab bronzpénz és a keszthelyi múzeumban őrzött, Szigligetről bekerült római leletek mind azt bizonyítják, hogy a lakosság a jelzett időben már római módon élt, fejlett gazdálkodást folytatott, és ismerte a szőlőművelést. Feltételezhető, hogy az Avasi -templom helyén álló egykori középkori templom egy római épület egyes részeinek felhasználásával épült.

A rómaiak a hunok támadása miatt az i.sz. V. században feladták a Dunántúlt, melyet azok rövid ideig megszállnak, majd a hun birodalom szétesése után, a 6. század közepe táján az avarok olvasztanak hazánk területén szervezett erős birodalmukba. Az avarok uralma alatt a Keszthely-környéki római-germán telepek tovább élnek. Emlékanyaguk jól megkülönböztethető más avar kori régészeti anyagtól. A régészeti szakirodalomban „Keszthely-kultúra” népei néven említik ezt az avar kori népcsoportot. Szigligeten is találtak két sírt, melyből az említett csoportra legjobban jellemző, ezüstből készült, kosaras fülbevaló, valamint egy díszes tű, három gyöngy, egy bronz gyűrű és egy bronz szíjvég került elő. 

A 13. század első felében Szigliget Kalián zalai ispán kezére került, majd visszaszállt a királyra, aki azt 1259-ben, a zalai ispánsággal együtt fiának, István ifjabb királynak adományozta. Egy évvel később azonban újabb gazdája akadt Szigligetnek. lV. Béla a tatárjárás szörnyű pusztításai után elhatározta, hogy szerte az országban kővárakat épített, mert csak ezek foghatják fel egy hasonló támadás erejét. A király terveit, népéért való aggódását tükrözi az 1260-ban írt oklevél, melyben a Balaton egyik szigetét /Szigligetet/ a pannonhalmi bencéseknek adja, hogy ott várat építsenek, ahol az ellenség támadása ellen a szegény nép menedéket találhat. Bár a tatárjárás ezen a vidéken nagyobb károkat nem okozott, a század közepétől kezdve egymás után épültek a várak, a Szigligettel szomszédos birtokok erődítésére alkalmas helyein /Hegyesd, Csobánc, Tátika, Rezi, Tihany, Sümeg/. IV. Bélának annyira megtetszett a „jó és hasznos” vár - ahogyan egyik oklevelében említi-, hogy már 1262-ben, tehát közvetlenül felépítése után visszavette a bencésektől, s más birtokokat adott nekik cserébe. 

1344-ben Nagy Lajos király a várat és birtokait Bulcsu csanádi püspök nemzetségéből származó Lőrinc fiának, Istvánnak adományozza. A 14. század közepén a király birtokaiból a Pok nembeli Móriczhidai-család kezére került. A famíliának már a 13. század közepe táján is voltak birtokai Szigliget közvetlen környékén. A nagyszombati csatában tanúsított vitézségéért a Szigligettel határos Hegymagas nevű birtokot kapta jutalmul Móriczhidai Miklós. A lV. Béla és V. István halála után zavaros időkben bizonyára sajátjukként kezelték a szigligeti várat, de az is lehetséges, hogy lV. Béla azt még halála előtt nekik adományozta törhetetlen hűségükért. 1275 – 1289 között a nemzetség monostorának kincseit a várban őrizték, ami azt bizonyítja, hogy a nemzetség valamelyik tagja tulajdonosként, vagy mint várkapitány ott tartózkodott. Miklós unokáját, Simont 1348-ban már a vár uraként említik az oklevelek. Ezután mintegy száz évig a Móriczhidai-család kezén volt a vár és a hozzátartozó birtokok. Ez időben történhetett a mai belsővár kiépítése, akkor következett be az Árpád-kori Szigliget lassú elnéptelenedése és a vár alatti Újfalu benépesülése. Kedvezett ennek a Nagy Lajos és Zsigmond hosszú uralkodása alatti gazdasági fellendülés is. A Móriczhidaiak 1424-ben kölcsönös örökösödési szerződést kötöttek a Lack családdal, melynek értelmében, ha valamelyikük örökös nélkül halna meg, birtokai a másik családra szállnak. Bár a család nem halt ki, mégis elvesztették Szigligetet, melyet l. Ulászló 1441-ben a Lack családdal rokonságban álló Némai Kolos Jeromosnak adományozott 200 jobbágyteleknyi birtok fejében. Egy 1453-ban keltezett királyi adománylevél szerint a várhoz öt falu tartozott, Felsőtomaj, Hegymagas, Nagyfalu, Sziget és Újfalu. A zálogjog ismét többször cserél gazdát.

A vár hadászati jelentősége a török hatalom hanyatlásával mindinkább kisebbedett.  A vár későbbiekben a Lengyel-család birtokainak olyan része, melynek fenntartása igen költséges. Pusztulása a 17. század legvégén kezdődött: egy viharos napon villámcsapás következtében kigyulladt és nagyobb része leégett. Akkor pusztultak el a várra vonatkozó oklevelek, számadások és egyéb feljegyzések, melyeket ott őriztek. A pusztulást igen meggyorsította Lipót császár 1702-ben kiadott rendeletének végrehajtása: a császár az ország nyugalmára és nehéz anyagi helyzetére hivatkozva elrendelte a magyarországi várak legnagyobb részének tervszerű lerombolását. Rákóczi szabadságharca idején a Dunántúlt megszálló kuruc seregek már nem is használják a várat, amiből arra következtethetünk, hogy teljesen használhatatlan állapotban volt abban az időben. Köveit elhordják az újraépülő falu házainak építéséhez. A 18. század második felében a Lengyel-család egy kúriát építtet a vár alatt, kapuja fölé befalaztatta a család régi címerét, mely egykor a vár kaputornyát díszítette. A Szigligetet övező mocsaras területen, mely egykor nagyban hozzájárult a vár védelméhez, megkezdték a lecsapolási munkálatokat. Egy 1792-ben készített térkép már feltünteti a határban ásott csatornákat, a vár alá települt falu utcáit és házait. A gazdasági élet fellendülését a csatornázáson kívül – mely a gazdaságilag hasznosítható területeket jelentős módon megnövelte- a lakosság és az újonnan épített házak számának növekedése is világosan mutatja. A vár egykori szerepére utal még a falu 1861-ből származó pecsétje, mely egy várat ábrázol. A község újraépítésekor és a kastély építésénél elhordták a szétrobbantott falak anyagát, és tovább bontották a falakat. Közben tovább változtak Szigliget tulajdonosai. Lengyel Gáspár leányai révén a 19. század elején a Putheány és az Inkey család osztozkodott területén. Jobbágyaikat már 1844-ben felszabadították. Tőlük az Eszterházy család kezébe került Szigliget, akik a II. világháború végéig birtokosai is voltak a falunak. A főleg mezőgazdaságból élő település terjeszkedni kezdett, és lassan elérte mai kiterjedését.

Kiépült a falu központja, a strand, a kikötő, és a 20. század végére már a falu fő profilja az idegenforgalom lett.